1.fejezet

*Kelly szemszöge*

Az ágyamon feküdtem es a leckémet írtam a laptopomon mikor a húgom berontott a szobámba.
-Most nem érek rá Lara. Muszály ezt megírnom vagy megbukok franciából.-fel se néztem rá.
-De ez fontos!-csukta le a gépem.
-LARA!!! El sem mentettem! Mi ennyire fontos hogy tönkreteszed a munkám?-sóhajtottam.
-Daniel Coleman a fontos.-vigyorgott.
-Aha. Jó. Mostmár írhatom a leckém?
-Hé, de hát a legjobb barátod.-igaza volt. De már nagyon régen láttam és ő már nem a régi. Sőt már semmi sem a régi.
-Nem húgi. Ő már nem a régi és csak a volt barátom. -ismertem be. Utáltam az uj Danielt. Vagyis nem utáltam csak...nem tudom. Furcsa volt és nem tudtam ki igazodni rajta. Talán ez fájt, hogy nem tudom igazán megismerni ezt az "új" fiút. Nem nyílt meg nekem úgy mint régen és ezt nem tudtam elfogadni. Hiányzott az a Danny akinek bármit elmondhattam nem ítélkezett felettem. Ettől a fiútól a nem létező szőr is felállt a hátamon. Olyan volt mint egy időzített bomba ami bármelyik pillanatban robbanhat. Oké talán féltem, de ez más fajta félelem volt. Nem olyan, mint amikor egy oroszlán közeledik feléd és bepánikolsz; és nem is olyan mint amikor attól félsz hogy mindenki rajtad fog nevetni. Ez más volt, megmagyarázhatatlan. Nem is tőle féltem, nem tudom mitől.
-Nem tudhatod. Lehet hogy azóta más lett. Kelly adj neki egy esélyt. Én adnék.-kacsintott.
-Aha de tartsd magad távol tőle. Bánthat Lara.
-Nem. Nem fog, csak féltékeny vagy hogy velem jobban kijönne.-sértődve kiment a szobámból mire sóhajtva hátra dőltem.
Másnap reggel arra ébredtem hogy valaki  benyit a szobámba.
-Anya hagy aludni.-mormogtam és átfordultam a másik oldalamra.
-Csak köszönni akartam.-hallottam meg a legszebb hangot. Kipattant szemem és felültem.
-Danny...-suttogtam.

Prológus

-Nem is gyűlölsz?-kérdezte az ágyon ülve.
-Sosem foglak gyűlölni meg akkor sem ha börtönben fogsz ülni. Nem gyűlöllek, nem is haragszom. Inkább csalódott vagyok.-ismertem be talán magamnak is.
-Csalódott?-kapta rám tekintetét.
-Igen. Már nem is emlékszem mióta ismerlek de arra emlékszem hogy -nem tudom miért- olyan 4 éves lehettem és féltem tőled, vagy szégyelltem magam előtted, vagy nem is tudom.-fogalmam sem volt ezt miért mondom el neki.
-Mi? Miért?-őszintén nem érthette.
-Nem tudom megmagyarázni. Magam sem értem. Pedig senkit sem bántottál. Mindig együtt baromkodtunk és azóta szűnt meg ez amikor láttalak beesni abba a rohadt mély gödörbe. Láttam ahogy alig kapsz levegőt mert beléd ált az a vas és...-hadartam zaklatottan és egyszerre mérgesen is.
-Zokogtál. Téged néztelek és egy világ omlott össze bennem. Jobban fájt hogy miattam sírsz.-lágy volt a hangja. Lágyabb mint eddig.
-Nem miattad. Érted sirtam. Azt hittem meghalsz. Nem véletlen könyörögtem ki hogy melleted aludhassak éjszaka a kórházban.
-Utáltam ott lenni.-ismerte be.
-Elhiszem. Csak azt nem értem hogy az az eset miért változtatott meg ennyire?-halkabban keltek szárnyra a szavak.
-Megváltoztatott?-nézett rám kíváncsian és kissé sértetten.
-Igen. Eltűnt az a kisfiú.-léptem egyet felé bátortalan mintha csak beakarnám cserkészni akár az oroszlán a gazellát.
-Felnőttem ahogy te is. Mindenki felnő egyszer.-vetette oda. Éreztem hogy megint távolodik. Kicsúszik a karjaim közül pedig már oly' közel volt.
-Te nem csak felnőttél. Elvesztettem azzal a kisfiúval együtt a legjobb barátomat is. Ő meghalt aznap. Es egy ilyen tuskó lett a helyén. Egy beképzelt, bunkó, dühkezelési problémás barom.-tudom h szavaim sértették mégis ez izgatott a legkevésbé. Nekem jobban fájt mint neki a fizikális sebei.
-Tényleg?-semmi érdeklődés. Csak egy betanult mondat.
- Ez vagy te. És csak én vagyok olyan kurva naiv hogy hiszek abban hogy visszakaphatlak valaha is.-csuklott el hangom és ezzel kiléptem az egyre szűkebbnek tűnő helységből.