1.fejezet

*Kelly szemszöge*

Az ágyamon feküdtem es a leckémet írtam a laptopomon mikor a húgom berontott a szobámba.
-Most nem érek rá Lara. Muszály ezt megírnom vagy megbukok franciából.-fel se néztem rá.
-De ez fontos!-csukta le a gépem.
-LARA!!! El sem mentettem! Mi ennyire fontos hogy tönkreteszed a munkám?-sóhajtottam.
-Daniel Coleman a fontos.-vigyorgott.
-Aha. Jó. Mostmár írhatom a leckém?
-Hé, de hát a legjobb barátod.-igaza volt. De már nagyon régen láttam és ő már nem a régi. Sőt már semmi sem a régi.
-Nem húgi. Ő már nem a régi és csak a volt barátom. -ismertem be. Utáltam az uj Danielt. Vagyis nem utáltam csak...nem tudom. Furcsa volt és nem tudtam ki igazodni rajta. Talán ez fájt, hogy nem tudom igazán megismerni ezt az "új" fiút. Nem nyílt meg nekem úgy mint régen és ezt nem tudtam elfogadni. Hiányzott az a Danny akinek bármit elmondhattam nem ítélkezett felettem. Ettől a fiútól a nem létező szőr is felállt a hátamon. Olyan volt mint egy időzített bomba ami bármelyik pillanatban robbanhat. Oké talán féltem, de ez más fajta félelem volt. Nem olyan, mint amikor egy oroszlán közeledik feléd és bepánikolsz; és nem is olyan mint amikor attól félsz hogy mindenki rajtad fog nevetni. Ez más volt, megmagyarázhatatlan. Nem is tőle féltem, nem tudom mitől.
-Nem tudhatod. Lehet hogy azóta más lett. Kelly adj neki egy esélyt. Én adnék.-kacsintott.
-Aha de tartsd magad távol tőle. Bánthat Lara.
-Nem. Nem fog, csak féltékeny vagy hogy velem jobban kijönne.-sértődve kiment a szobámból mire sóhajtva hátra dőltem.
Másnap reggel arra ébredtem hogy valaki  benyit a szobámba.
-Anya hagy aludni.-mormogtam és átfordultam a másik oldalamra.
-Csak köszönni akartam.-hallottam meg a legszebb hangot. Kipattant szemem és felültem.
-Danny...-suttogtam.