Prológus

-Nem is gyűlölsz?-kérdezte az ágyon ülve.
-Sosem foglak gyűlölni meg akkor sem ha börtönben fogsz ülni. Nem gyűlöllek, nem is haragszom. Inkább csalódott vagyok.-ismertem be talán magamnak is.
-Csalódott?-kapta rám tekintetét.
-Igen. Már nem is emlékszem mióta ismerlek de arra emlékszem hogy -nem tudom miért- olyan 4 éves lehettem és féltem tőled, vagy szégyelltem magam előtted, vagy nem is tudom.-fogalmam sem volt ezt miért mondom el neki.
-Mi? Miért?-őszintén nem érthette.
-Nem tudom megmagyarázni. Magam sem értem. Pedig senkit sem bántottál. Mindig együtt baromkodtunk és azóta szűnt meg ez amikor láttalak beesni abba a rohadt mély gödörbe. Láttam ahogy alig kapsz levegőt mert beléd ált az a vas és...-hadartam zaklatottan és egyszerre mérgesen is.
-Zokogtál. Téged néztelek és egy világ omlott össze bennem. Jobban fájt hogy miattam sírsz.-lágy volt a hangja. Lágyabb mint eddig.
-Nem miattad. Érted sirtam. Azt hittem meghalsz. Nem véletlen könyörögtem ki hogy melleted aludhassak éjszaka a kórházban.
-Utáltam ott lenni.-ismerte be.
-Elhiszem. Csak azt nem értem hogy az az eset miért változtatott meg ennyire?-halkabban keltek szárnyra a szavak.
-Megváltoztatott?-nézett rám kíváncsian és kissé sértetten.
-Igen. Eltűnt az a kisfiú.-léptem egyet felé bátortalan mintha csak beakarnám cserkészni akár az oroszlán a gazellát.
-Felnőttem ahogy te is. Mindenki felnő egyszer.-vetette oda. Éreztem hogy megint távolodik. Kicsúszik a karjaim közül pedig már oly' közel volt.
-Te nem csak felnőttél. Elvesztettem azzal a kisfiúval együtt a legjobb barátomat is. Ő meghalt aznap. Es egy ilyen tuskó lett a helyén. Egy beképzelt, bunkó, dühkezelési problémás barom.-tudom h szavaim sértették mégis ez izgatott a legkevésbé. Nekem jobban fájt mint neki a fizikális sebei.
-Tényleg?-semmi érdeklődés. Csak egy betanult mondat.
- Ez vagy te. És csak én vagyok olyan kurva naiv hogy hiszek abban hogy visszakaphatlak valaha is.-csuklott el hangom és ezzel kiléptem az egyre szűkebbnek tűnő helységből.